A reformkortól kezdve az első világháborúig az irodalmi-művészi világ és a polgári-értelmiségi réteg napjai nagy részét a kávéházban töltötte, tehát bátran mondhatjuk, hogy a társas élet alapvető és elsődleges színtere volt. Különböző kapcsolatok létesítésére, fenntartására, illetve megbeszélésekre, munkára, egyeztetésre került itt sor, ami azzal járt, hogy különböző mértékű és jellegű konfliktusok, összetűzések is kerekedtek – ezekről részben már írtunk kávéházi romantika című cikkünkben. Ezeket többé-kevésbé szép szóval intézték el, vagy tréfával ütötték el. Egyes tréfák azonban pont az ellenkező hatást érték el a tervezetthez képest. Egymás hergelése, heccelése mellett a köszönet és az elismerés formája is lehetett a tréfa. Cikkünkben összeválogattunk pár érdekes, mulatságos esetet.
Tréfás menetrend
Kosztolányi Dezső viccesen vetette fel, hogy hogyan lehetne jellemezni egy „kávéházi nap” egyes szakaszait. A köztudatban viszonylag gyorsan elterjedt az alábbi, mulatságos beosztás:
· hivatalnoki idő (reggel 7-8),
· ügyvéd idő (reggel 8-fél 10),
· orvos idő (reggel fél 10-fél 11),
· nyárspolgári idő (fél 1-délután 3),
· családi idő (délután 4-este 7),
· szieszta idő (este fél 8-11),
· lump idő (este 11-éjjel 2),
· művészidő (éjjel 2-fél 4) és
· ügynök idő (mindig).”
A javító kávé és a speciális dedikálás
A kávéházak ebben az időszakban szociális intézmények funkcióját is ellátták. A fűtési időszakban jellemzően a művészek a teljes napjukat a kávéházakban töltötték, hogy ne kelljen kályhába dobni a drága tűzifát. Ezt a kávéházak tulajdonosai nem csupán elnézték, hanem sok esetben további segítséget is nyújtottak a megszorult, népszerű törzsvendégeiknek.
A leghíresebb ilyen segítségnyújtás a Japánhoz, illetve a tulajdonosához, Kraszner Menyhérthez kötődik, aki feltalálta „javító kávé” intézményét, amely azt jelentette, hogy a felszolgált italt a figyelmes pincérek hol egy kis tejjel, hol egy kis pluszkávéval „javították”, vagyis ahogy fogyott, úgy töltögették szorgalmasan a csészét. Tulajdonképpen a szociális segélyt mókás burokba csomagolták, hogy az könnyebben fogyasztható legyen az érzékeny lelkületű művészek számára is.
Később bevezették a „javító mák”, illetve a „javító bab” verziót, utóbbi esetén így már érthető, hogy a kávéházban Németh Lajos és a vele órákon át elsakkozó fiatal József Attila hogy lakhatott jól egyetlen tál bablevesből. József Attila háláját pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a speciális dedikálás, amellyel egyik kötetét ajánlotta a Japán tulajdonosának: „Kraszner Menyhértnek, aki Pestre Japánt varázsolt -, nem akarok sokat mondani, de majdnem olyan kávés ő, amilyen költő én vagyok.”
Képesújság és vörös festék
Az Oktogonon, az Andrássy út 49. szám alatt működött az egyik leghíresebb kávéház, az Abbázia, mely a ma Opatija néven ismert, horvátországi üdülővárosról kapta a nevét. Ehhez kötődik boldog békeidők egyik legnagyobb hecce, ami a tulajdonos, Steuer Gyula és a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének egyes művészei közt esett meg.
Steuernek elege lett abból, hogy a nála fellelhető, képes újságok széles választékából a kreatív művészek mind csonka remekműveket alkottak: nem átallották ugyanis a köztulajdonnak tekintett lapokból eltávolítani a képeket. Steuer készíttetett egy egyedi bélyegzőt, mellyel minden újság minden illusztrációjának a hátára rányomtatta: „Ezt a képet az Abbázia kávéházból loptam.” Erre a fiatal művészek az egyik éjjel vörös festékkel a hónuk alatt az Andrássy úton található Steuer-házhoz lopakodtak, és a falára festették az alábbi feliratot: „Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam.” Ezzel a nagy nyereségre utaltak, vagyis, hogy az itteni bevételből építtetett magának villát a tulajdonos. Sokan átpártoltak ugyan ezután a Japánba, de Steuer ettől még nem ment tönkre, kávéháza továbbra is felkapott hely maradt.
Koporsók a New Yorkban
A New York kávéház egy pincére egyszer egy igen morbid helyzetbe került névrokonával, Krúdy Gyulával. Gyula pincér ugyanis – eltérően több más kávéházban érvényes, művészekre vonatkozó szabályoktól – nem akart hitelezni néhány fiatal újságírónak egy reggeli erejéig sem. Ekkor a törzsvendégnek számító Krúdy Gyula, aki a jelenet szemtanúja volt, látványos telefonálásba kezdett a kávézóban: rendelt egy temetkezési vállalkozótól négy koporsót a New York kávézó címére – négy, valószínűleg már menthetetlen, éhhalál szélén álló firkásznak. A főpincér inkább megreggeliztette a négy fiatalembert, hogy elejét vegye a koporsók látványos érkezésének.
Ritka, mint a fehér holló
A kávéházak iránti rajongást és elhivatottságot az is mutatja, hogy milyen nagy összefogás jött létre az Operával szemben lévő Dreschler kávéház megmentésére. 1909. november 7-én, szombat este tűz ütött ki, ami miatt a legszélsőbb városrészekből is özönlöttek az égő palotát oltani, ami fél tizenkettőre sikerült is, holott ez akkoriban igen nagy szónak számított.
Érdekes, hogy ebből a nem túl vidám eseményből is viccet csinált leghumorosabb íróóriásunk, Karinthy Frigyes. Együgyű lexikonjának egyik szócikke így szól: "Pörkölt; ennek két fajtája van: a közönséges pörkölt és a rendesen átfőtt pörkölt; utóbbi csak a legritkább esetekben észlelhető legutoljára a Drechsler vendéglő égése alkalmával találtak néhány példányt a kiégett romok között; állítólag meg lehetett enni."
Ebből is látszik, hogy a kávéházak nem csupán frissítőkkel szolgáltak: a kemény munka, és a laza bolondozás helyszínei is voltak fénykorukban.
